Cselekedeteink, szavaink lenyomatot képeznek a gyermek lelkében.

Lehet, hogy nem fog emlékezni az óvó nénijére, de arra, hogy milyen érzéseket váltott ki belőle, arra biztosan. Az óvónők viselkedését meghatározó tényezők megszámlálhatatlan sokasága közepette azon kapjuk magunkat, hogy már megint átvettük a kolléganőtől a nekünk sem tetsző szófordulatot, viselkedésmódot. Ez egyszerűen azért van, mert akikkel együtt vagyunk napi x órát, az hatással van ránk, a gondolkodásunkra, viselkedésünkre. Bizony ahhoz, hogy kitartsunk az általunk és a társadalom által elvárt nevelési módszereink mellett, ahhoz erős jelleműnek és kiforrott személyiségnek kell lennünk. Bár a személyiségünk alapvetően nem változik már öt éves korunk után, de a környezetei hatások, minket érő negatív és pozitív élmények mind-mind beépülnek abba. Hogy ki melyiket helyezi előtérbe élete során, az velünk születetten is kódolva van. 

A negatív beállítódás, a keserű megjegyzések a jelen ovis generációra, a módszerek vakvágányra vezetése miatt nagyon sok megkeseredett, kiégett, életunt óvodapedagógus van a pályán. Nem végeztem ezzel kapcsolatban kutatást, de néhány óvodai történéssel foglalkozó internetes oldal hűséges látogatójaként azt tapasztalom, hogy nagyon könnyen bele tudják lovallni magukat az emberek a “hajjaj, ne is mondd! nálunk még rosszabb!” – helyzetbe. Mintha az együtt kesergéssel meg tudnánk oldani bármilyen, képességeinket, lehetőségeinket jócskán meghaladó problémát. Gondolok itt olyan társadalmi problémákra, mint pl. az óvónőhiány.

Az egyén önmagával szemben támasztott kritériumainak nem teljesülése esetén az önértékelés csorbul, alul értékelt, frusztrált személyiséget eredményez. Na, ebből van jó sok az országban, de sajnos még a pedagógus pályán is. Az élet bármely területén felállított minimum-léc leverése átugrás közben keserűséget, sok esetben egy olyan állandósult, kiábrándult lelkivilágot vonz maga után, amelyből egyedül nehéz kilábalni. Az ilyen óvó néni nem képes meglátni a gyermekekben rejlő csodát, a mindennapi lehetőséget arra, hogy változtatni lehet és kell is.

Sajnos még mindig előítélettel fogadjuk, ha valaki pszichológus segítségét kéri, vagy terápiába jár, mert aki rendben van lelkileg, annak nincs szüksége erre. Pedig látjuk, hogy egyre-másra növik ki magukat olyan “szakmák”, melyekkel korábban nem, vagy alig találkozhattunk (pl. coach, motivációs tréner).  És valóban rendben van lelkileg, aki azt állítja magáról? Mert ezt nem az egyén tudja reálisan eldönteni, hanem a környezete, akikkel él, akikkel dolgozik.

Valahogy úgy kellene összerakni az ovis napokat, hogy a csoportunkba érkező gyermekek csillogó szemmel érkezzenek és ne szorongva. Hogy a pozitív és eredményes módszereket lessük el a kollégáktól, nem pedig a tekintélyt parancsoló, fölöslegesen csendet,- rendet,- fegyelmet parancsoló hangulatban érezzük elégedettnek magunkat. Tegyük meg a ránk bízott gyermekekért és magunkért. Hiszen jóvá senkit nem lehet szidni,  jóvá csak szeretni lehet (nem saját).