Sajnos nagyon sok óvó néni abban a korban van, hogy egyre több életeseménnyel kell szembenézni, amelyek nem mindig pozitívak. Korunkból kifolyólag egyre több a betegség saját házunk táján, és sajnos gyakoriak a halálesetek is, amelyek feldolgozása nem megy varázsütésre.

A nehézség a mi szakmánkban hasonló, mint a színész mesterségben. Bármi baj nyomja a lelkünket, bármilyen nehéz súlyokat cipelünk, azokat a csoportszoba ajtaján kívül le kell pakolnunk, és a „világot jelentő deszkákra” mosolyogva kell kiállnunk. A gyerekek érzékeny kis csápjaikkal így is letapogatják, hogy valami bántja az óvó nénijüket, megérzik, együtt is éreznek vele. Azonban nekünk minden nap felgördül a függöny, és kezdődik egy újabb nap, amikor énekelni, mesélni, játszani szeretnének a gyerekek velünk és mi velük, akkor is, ha közben a szívünk megszakad valakiért vagy valamiért.

Többször gondoltam arra, hogy ezt terápiaként is meg lehet élni, hiszen a gyerekek között nem lehet szomorúnak lenni, ők a “régi”, megszokott és megszeretett énünket óhajtják. Jó, hogy vannak nekünk, legalább a velük töltött időben ritkábban mélyedünk saját gondolatainkba, hiszen nekik minden pillanatban van valami új ötletük, mondandójuk. A sok tőlünk kapott jót ilyenkor visszatükröztetik ránk a maguk őszinte és tiszta kis világukkal, amiért hálásak lehetünk.

Jó, hogy ennyi gyermekünk van, mert megsokszorozzák a szeretetet, amire akár bevalljuk, akár nem, nekünk is nagy szükségünk van. Ugyebár a mi korunkban…